„Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását.” (Péld 16,9)
„Amit pedig szóltok vagy tesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala.” (Kol 3,17)
Olvasmányok: Mt 15,29–39 és ApCsel 13,1–12
Mindig felelős vagyok kimondott szavaimért és tetteimért – nem egykönnyen született meg bennem ez a mondat így röviden, ponttal a végén, kiegészítés, apró betűs, pontosító hozzáfűzés nélkül. Hiszen a folytatás már mentegetőzés lenne, a magam felmentése, másoknak, a körülményeknek a felelőssé tevése. Hányszor bántunk meg úgy akár ismeretleneket, akár szeretett személyeket is közvetlen környezetünkben, hogy dühünk, pillanatnyi negatív érzésünk nem nekik szól, mégis ők a kárvallottjai!
Mit tenne ilyenkor Jézus? Sőt mit tett ilyenkor Jézus? Amikor dühös, túlterhelt, megbántott, fáradt volt. Visszavonult magányosan, imádkozott, felment egyedül a hegyre. Be kell valljam, én sajnos ritkán követem ebben a példáját. Pedig kellene. Én inkább ráteszek egy lapáttal, hagyom, hogy túlcsorduljon a pohár, elvégzem az utolsó utáni feladatomat is kötelességtudatból, rohanok tovább, felelősséget vállalok, sokszor másokét is. Ahelyett, hogy időt kérnék, mielőtt szólok, teszek. Hogy a szavaim ne a dühömet, a tehetetlenségemet, a fáradtságomat, a túlterheltségemet visszhangozzák, hanem azt a krisztusi lelkületet, amelyre tanít a Mester: amikor a másikra nézek, az ő istenarcúságát lássam, ne a saját nehéz érzéseimet.
*
Úr Jézusom, Mesterem! Te nem a túlvállalásra, nem a rohanásra, nem az időm és az erőm szétaprózására tanítottál, hanem legfőképpen arra, hogy minden gondolatom, szavam és cselekedetem az Atyával való szeretetkapcsolatomból táplálkozzon. Add, hogy vágyjam a csendre, a belső szoba magányára, ahol veled találkozhatom, ahol a szó, a tett, az élet születik. Ámen.
A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.