„Megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után.” (Jer 31,13b)
„A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.” (2Kor 1,7)
Olvasmányok: 1Jn 2,8–11 és Jn 3,14–21
Egy svájci településen telefonos lelkigondozókat kerestek. Próbahívásokat szerveztek a jelentkezőknek, akik között volt egy – a lélekgyógyászathoz látszólag nem értő – egyszerű parasztasszony. Ennek az asszonynak öntötte ki a szívét egy végtelenül szomorú ember. A nő végighallgatta a panaszáradatot, aztán csak ennyit mondott: „Hát ez borzasztó. Önnek nagyon rossz lehet.” Az asszony megkapta az állást, a telefonáló pedig megkönnyebbült, mert végre valaki nem akarta neki megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, nem különböző érvekkel akart lelket önteni belé, hanem végighallgatta, és a türelmes hallgatásával és a jól eltalált szavaival mintha átölelte volna.
Ilyen, szinte néma ölelésekre, gesztusokra, vigaszra szomjazik a világ. Hiszen csak az tud békét adni a szívnek, aki érezteti velünk, hogy úgy szeret bennünket, amilyenek vagyunk. A mai nap, az új év, sőt az egész életünk jó híre, hogy ilyen Istenünk van. Olyan, akinek elmondhatjuk, ami fáj, aki újra és újra – öleléssel, szavakkal és emberek által is – érezteti velünk, hogy egyszer minden a helyére kerül, egyszer minden rendben lesz, egyszer majd mindent megértünk…
Addig pedig – Svájcban, Magyarországon és a világ minden táján – öleljük át egymást a szavainkkal és az egymás felé kinyújtott karjainkkal!
*
Reménység Istene, jöjj közénk, és ne ítélj el minket!
Reménység Istene, taníts bennünket jól szeretni egymást!
Reménység Istene, vigasztalj és támogass minket, amikor nem tudjuk, hogyan tovább!
Ámen.
A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.